Üres a lakás. Egyedül vagyok otthon. Körülöttem csönd honol. Lehajtott fejjel lépek be a házba. Megdöbbent az, hogy senki nincs otthon, holott jól tudtam, hogy ez lesz. Előre elterveztem mindent. Miért lepődtem meg? Vagy inkább: miért ijedtem meg?

Célirányosan elindulok a fürdőszoba felé. Felkapcsolom a lámpát, a mosdókagylóra támaszkodva szemezek a tükörképemmel. "Tedd meg. Tedd meg." A szívem hevesen ver. Félek. Fejemet lehajtva indulok a szekrényhez. Kutakodom, tudom, hogy itt van, már megnéztem az előző napon. A kezem remeg, levegőt nem kapok. Megtalálom. Becsukott szemmel sétálok vissza a fürdőszobába. Kívülről tudom az utat, 16 éve lakom itt. A rengeteg levélnyi altatót ledobom a mosdóra. Fogamat összeszorítom. "Ne hátrálj meg. Vidd véghez azt, amit elterveztél."

Remegő kézzel bontom ki az első levélnyi gyógyszert. Gondolkodás nélkül beveszem az első szemet, és egy korty vízzel lenyelem. Egy. Jön a második, harmadik, negyedik. Öt. Hat, hét, nyolc, egy tucat. Már nem keserű, vagy csak engem nem érdekel. Könnyebb már párosával, hármasával lenyelni. Elfogyott. Dermedten állok. Megcsináltam. 

Leülök az ágyra, szemem előtt lepereg az életem.
Ötévesen görkorcsolyával suhanok az óvoda folyosóján. Anya szemét újra műtik. Apa odaadja a kávéjáról a tejszínhabot. Reggel hatkor a földön ülve barbizunk nővéremmel. Anyu elveszíti az egyik szeme világát. Az első iskolai napomon leesek a mászókáról, és lehorzsolom a fél arcomat. Második osztályos szavalóverseny. Délutáni kutyasétáltalás a menhelyen. Anya beteg. Hazafelé fára mászok. Az első foci barátnőmmel. Apa és anya veszekszik. Olvasok. Karácsonyi ordítozás, apa elszakítja és a falhoz vágja az ajándék könyvemet. Mikor gyógyul már meg anya? Én alszok anyával, apa tesómmal. Anyu egyedül jön értem a suliba. Apa elköltözik. Azt kívánom, hogy gyógyuljon meg anya szeme. Pszichológus. Rosszabbnál rosszabb versek írása. Nem találkozok apával másfél évig. Dacolok. Szakít a 19 éves barátnőjével. Depresszió. Miért vagy rossz? Romlott az átlagod. Megváltoztál, nem akarunk többé a barátnőid lenni. Gyerünk le az igazgatóhoz! Apa új családja. Távolabb költözik. Belenyugvás. Magány. Középiskola. Nem neked való ez a hely. Nem lesz belőled semmi. Már megint lógtál?

Hirtelen ötlettől vezérelve felhívom anyát, hogy hol van, mikor jön már haza. Elmondom neki. Elmondom, hogy mit tettem. Hangjában soha életemben nem hallottam annyi félelmet, mint abban a pillanatban, amikor megszólalt.

Kihívja a mentőket, ő hamarabb hazaér hozzám. Mindennél jobban fáj a szemébe néznem. Az enyém száraz, közönyös és érzéketlen, míg az övé telis - tele van fájdalommal, megdöbbenéssel és könnyel. Az első kérdése az, hogy miért? Miért tettem? Nem válaszoltam. Magam sem tudtam. Kopogtatás hallatszik, három mentős nyomakodik be az ajtón, jönnek felém, mint a hóhérok. Akasztani visznek. Kikérdeznek, engedelmesen válaszolgatok, majd karon ragadnak, és kétoldalt tartva lekísérnek a mentőhöz. Anya rohan utánunk sírva. A mentőben ülve rá se bírok nézni. "Mit tettél?" Soha nem éreztem olyan lelki fájdalmat, mint akkor. Tudom, hogy visszafordíthatatlan tettet vittem véghez. Félek. Arra vágyok, bárcsak felriadnék, és rájönnék, hogy ez csupán egy rossz álom volt. De nem. Ez a hús-vér valóság. 

A mentősök felkísérnek a gyerekosztályra, gyomormosásra. Természetes helyzetben rettegtem volna attól, ami következik, ám most csak arra gondoltam, mi lesz ezután a családtagjaimmal, akiket mindennél jobban szeretek. Az orvosok ledugják a nyelőcsövemen a vékony kis csövet, én pedig csak ülök ott egyenes derékkal, és patakzik a könny a szememből. Nem érdekel, mi történik körülöttem, nem érdekel, hogy az orvos vicceskedett velem, miszerint a hónap legjobb páciense vagyok. Már nem érdekel semmi.

A szobámba vezetnek. A folyosón látom, ahogy anya sírva telefonál. "Ó, én drága anyám, mit tettem veled! Soha nem fogsz megbocsájtani nekem." Lefektetnek az ágyra, bekötözik az infúziót. Az ápolónők kedvesek, próbálnak vigasztalni, és a szokásos szöveget nyomják, amit ilyenkor mondani szoktak. De mit is szoktak ilyenkor mondani? Szokásos szöveg egy öngyilkosság után?
Körülnézek. Rács az ablakon, meg ne kíséreljen a páciens még egy öngyilkosságot azzal, hogy leugrik a negyedikről. Szívemet átjárja a bánat, azt kívánom, bárcsak meghaltam volna, csak ne kelljen ezt átélnem. Nem akarom, hogy bárki is bejöjjön hozzám. Nem bírtam volna a szemébe nézni senkinek se, aki közel áll hozzám. 

Anya ül az ágyam mellett, én szótlanul feküdtem. Annyi mindent akarok neki mondani, hogy mennyire szeretem és sajnálom, de egy hang sem jön ki a torkomon. "Istenem, azt hiszi hogy miatta tettem. Mit tettem!" A testvérem robog be a szobába, zihálva, könnyes, vörös szemekkel. Mit tettem? Szívembe iszonyat fájdalom költözik. Mit tettem velük? 

Megjött az apám is. Leül mellém, a kezemet szorongatja. "Akkor kellett volna, amikor szükségem volt rád, de nem voltál itt. Most már mindegy." Gyűlöltem és sajnáltam. Megdöbbenek magamon, hogy miért érzek szánalmat iránta, hisz miatta van minden. Miatta? Ki tudja. De mégis... rájöttem, hogy mérhetetlenül szeretem, pedig már elvesztettem.

A 48 órás megfigyelés után elindulunk a pszichiátriára. Gyógyszerekkel tömnek, bennmaradással fenyegetnek, lelettel szomorítanak, aztán hazaengednek, azzal a feltétellel, hogy hetente jelenjek meg. Hazaengednek. Oda, ahol ezt tettem magammal. Magammal? A családommal, a barátaimmal, azokkal, akik törődtek velem. Úgy érzem, megbocsáthatatlan, amit tettem. 

Belépek a lakásba. Csendes és kihalt, habár otthon van anya és a testvérem is. Nem találom a helyemet, és ez nem csak egy - két napig tart. Úgy érzem magamat abban a lakásban, mint egy istenverte börtönben. Falai hidegek számomra, és visszhangozzák a sok sírást, fájdalmat, amit átéltek velem. Bárhová nézek, csak a gyógyszereket látom magam előtt. Szemem elé vetül a kép, amint állok a mosdókagyló előtt, és rezzenéstelen arccal nyelem az altatókat. Az ágyra nézve visszaemlékszem, ahogy ott ülök és várom az én egyetlen, csodálatos anyámat, hogy hazaérjen, aztán sírva, kapkodva átöleljen, nyugtatgasson, miközben a szíve megszakad.

Hazaérvén nem tudok a családomra nézni. Tönkretettem őket. Azt hiszik miattuk van minden. Magukat okolják, keresik önmagukban a hibát. Találgatják, vajon miért tettem, mit csináltak rosszul. Ez a legfájdalmasabb az egészben, az a mérhetetlen kín és önmarcangolás, amit a saját anyámnak és a nővéremnek okoztam. Tönkretettem saját magamat. Tönkretettem az életüket és az életemet. Nem beszélek, nem szólok, csak bezárkózok a szobámba, lefekszem az ágyamra és sírok, sírok és sírok.